Az interjúkat magasan képzett szakember végzi, aki a kérdezés számos módszerében jártas (kvalitatív kutatói, újságírói, segítő szakmabeli) így azokat minden esetben a kellő empátiával ugyanakkor célorientáltsággal készíti el.
Bár sokan tartanak a kamerától, tapasztalataink szerint ez a fajta lámpaláz az interjú első pár perce után elmúlik és az az értő figyelem és kíváncsiság, amivel beszélgetőpartnereinket segítjük a visszaemlékezésben önmagában felejthetetlen élményt jelentenek.
„Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ezt kapom a születésnapomra (18). Eljött a gyerekkori fuvola tanárnőm, akit nagyon szerettem és a rajztanárom és a babysitterem sőt a jelenlegi osztályfőnököm is ott volt és mindenki elmesélte egy élményét velem. Csomóra már nem is emlékeztem. Nagyon meghatódtam.”
„Megmondom őszintén egy elég nehéz periódusában voltam az életemnek. Nem voltam jól. És amikor megnéztem ezt a filmet, amit a születésnapomra készítettetek, amiben a volt tanítványaim és családom tagjai elevenítik fel a közös emlékeiket velem kapcsolatban, szinte újjászülettem. Minden erőm visszatért, újra annak a ragyogó és erős valakinek láttam magam, aki régen voltam. Soha nem tudom eléggé megköszönni.”
„Nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan jönnek az emlékek, hiszen annyira régen történt mindez. De úgy figyeltél rám, olyan odaadóan hallgattál, hogy ömlött belőlem a szó. És hát csodás volt ez az időutazás, életem legszebb korszakába repültem vissza.”
Sajnos számtalan esetben kaptunk ehhez hasonló visszajelzést:
„Annyira sajnálom, hogy nem hallgattam rád Mandy és nem készítettem felvételt Apukámról. Nem gondoltam, hogy ennyire hirtelen hal meg. És hogy ennyire fog hiányozni.” (Zsolt 49 éves)
„Meghalt a kedvenc bátyám… annyira különleges élete volt.. borzasztóan sajnálom, hogy nem kértelek meg időben, hogy készíts vele interjút. Most már késő. És már most halványulnak az emlékek.”