Mondják, hogy mindenki születik valamilyen tehetséggel.
Én egészen biztosan kérdezésre születtem.
Már gyerekkoromban olyan kérdéseket tettem fel, amelyek mélyen elgondolkoztatták vagy felkavarták a felnőtteket. De ahogy minden tehetséget pallérozni kell természetesen a kérdezéssel is így van ez. Tanultam és gyakoroltam szociológusként, kutatóként, újságíróként, és számtalan segítő helyzetben. Kérdeztem csoportban és egyéniben, magyarul és angolul, itthon és szerte a világban. Kérdeztem vidám és szomorú, érzékeny és fájdalmas témákban. Saját, sok évtizedes önismereti munkám pedig megtanított hallgatni. Ítélkezés, a véleményformálás ingere nélkül befogadni és elfogadni a másik embert, aki megosztja velem önmagát. Végtelenül megtisztelő, felemelő és érdekes élmény ez számomra, minden egyes alkalommal.
Odaadni a figyelmünket a szeretet egyik legkomolyabb megnyilvánulása. Amikor figyelünk, akkor befogadunk. Kiterjesztjük az érzékelésünket: figyelünk szavakra, gondolatokra, gesztusokra, hangulatokra, érzelmekre, fizikai jelenségekre, megérzésekre. A figyelem mindig ennyire sokrétű, csak ennek nem vagyunk a tudatában és ezért a negyedét sem használjuk fel a rendelkezésünkre álló „információknak”.